Minden nap el kell mondanom, mit jelentesz nekem, mert az élet túl rövid, és nem tudom, egy következőben látlak-e még. Vannak szavak, melyek elcsépeltek, melyek túl sokszor, túl könnyen csúszhatnak ki az ember száján. Én próbálok ügyelni arra, hogy ez sose legyen így. Hogy amikor mondom, annak ólomsúlya, eget rengető ereje maradjon, mindannak ellenére,hogy naponta hallgatod. Szeretlek. Nem kiáltok fel, kijelentem. Nem ordítom a világba, hogy pillanatnyilag ezt érzem, mert nem így van, hazugság volna. A szemedbe nézek, és halkan elmondom. Kijelentem azt, ami a halálnál is biztosabb. Azt, ami megmásíthatatlan, befolyásolhatatlan: Hogy a hatalmas nagy világ is kevés ellenem, amíg a te kezed foghatom, és ha elengedni kényszerülnék… Nem, olyan nincsen! Te vagy a fecske, aki egymaga is nyarat csinált. A sóvárgott csoda vagy te. Lélek a testemben, mely megfoghatatlan, mégis cáfolhatatlan jelenléte. Te vagy a szívem, és az eszem útjának találkozása, ahol tudomány és hit egyesül. Mert tudom, hogy amit érzek, el nem múlhat. Tudom, hogy míg vagy, nem szűnhetek meg melletted állni, dicsérni, vigasztalni, magasztalni. És hiszem, hogy a göröngyös útnak végéhez érve kiérdemeltelek téged. Hiszek benned. De magamban még annál is jobban kell hinnem, mert a te magabiztosságod az enyémből táplálkozik.Hát, táplálkozz csak! Falj fel! Ragyogj! Szívj el belőlem mindent, mi több, költözz belém, mert nem élhetek a közelséged nélkül. Szeretlek, kislányom! Ez az, amit egy apa szeme szavak nélkül is elárul minden nap. Ez az, amit nem félhet senki a gyermeke tudtára adni, hiszen a kötelességünk megtenni. Mert ez az, amit a fogantatás pillanatától a halálunkig érzünk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: